Egy jó kis dal szól. A folyosó hosszú, ahol most megyünk. Édesanyám fogta a kezemet. " Michael Jackson " - mondtam neki. Ő énekelt. Halk zeneszó a rádióból hallatszik. Fülbemászó dallam. És táncra hívna, ha bírna. De megyünk a furcsa szagú folyosón végig. Egy ajtó előtt megálltunk. Több ember is állt ott a folyosón. Várták a sort. Ők is azon az ajtón akartak bemenni, ahova mi, anyám meg én bementünk. Jobb kedvem lett, de csak a jó kis muzsika végett. Amikor megláttam a doktornőt, a dal el is csendesült abban a pillanatban. Az ajtó becsukódott. Maradtam volna kinn a folyosón. Végig hallgattam volna a pop királyát. Inkább maradtam volna otthon. Csak ide ne kellett volna jönni. - Én megmondtam - szólt anyu. - Beteg a kisfiam - mondta a doktornéninek. Felírt valamilyen antibiotikumot, vagy mi a frászt, és elindultunk haza felé. Az ajtón kijövet kedves emberek köszöntek - Szervusz kisgyerek, gyógyulj meg. Hát volt is miért meggyógyulni. Mindenem fájt. Elmondani sem tudtam. A torkom mintha be lett volna gipszelve. Levegő is alig akadt. Pedig anyám azt is kifizette. Igen! A levegőadót. Nálunk akkor így hívták, amit ma nem is tudom hogy neveznek. Lehet most is ilyen hasonló neve van. Otthon az ágyban megint csak feküdtem, s csak feküdtem ... fekszem most is, mint egy vasmacska, és egy kellemes halk zene szól a rádión. Már nem fáj semmim sem. Michael Jackson, az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése