A szél felém fújta a falevelet. Levél, amit nem tudok elfelejteni. Legszívesebben dalt írnák. A csajnak? Nem hiszem. Inkább magam sajnálatára, vagy csak egyszerűen megnyugvásul. Igen! Ez az, megnyugodni vágyom. Kedvenc lemezem felteszem a lemezjátszóra és meghallgatom a sokat dúdolt nótát. A dal felcsendült, az ágyra ugrottam. Most az volt a színpad. Rugós. Lég gitározni kezdtem. Agybeteg lehettem. Nem tudom, de a lényeg, hogy élveztem bolondulásig. A fejem ráztam. Hajam csak úgy repült körbe - körbe.
Itt a vége a zenének, és az egyszemélyes bulinak is. A szomszéd átzörgött. A lemezjátszót lehalkítottam. Feküdtem, feküdtem és feküdtem ... A betondarab járt az eszemben. Az időutazás megtörtént. Már nem ott laktunk, ahol a nagy udvar és a színpadom volt lefektetve. De akkor is én ott álltam rajta, egy lépés, két lépés. Majd énekeltem a mikrofonba. Sok kéz a levegőben. Mindegyikkel kezet fogtam. Örömet leltem magamnak, az önimádatomnak. Nekem mindig nagy rajongótáborom volt, és az együttesem tagjait is szerettem. Imádtam, ha őket is szerették. Bolond vagyok. Már lassan csak én maradok, egyedül. Miért? Mert. Van egy titkom, amit, ha egyszer elmondok, az is meglehet meggyógyulok bezártságomból. De még mindég gyermek vagyok. Mit csináljak? Nem mehetek mindég oda. Nekem egy igazi kell. Színpad, csaj, meg minden, ami kell az igazi élethez. Talán meggyógyulok. De az is lehet nem is vagyok se beteg, se bolond. Csak még gyerek. Ez a fontos. S a színpad megmarad nekem még ha az álmomban is. A tömbházban bezárva a négy fal között gondolataimat papírra vetettem. Rajzoltam, amire vágytam. Becsuktam szemem és álmodtam. Ha rossz kedvem volt ez jó orvosság a magányra. Az álom papírra vetése a legjobb. Mind írásban, mind rajzolásban. Csak, ha nincs jó hangulatom, akkor megy legjobban. Holnap elmegyek egy dokihoz.
Itt a vége a zenének, és az egyszemélyes bulinak is. A szomszéd átzörgött. A lemezjátszót lehalkítottam. Feküdtem, feküdtem és feküdtem ... A betondarab járt az eszemben. Az időutazás megtörtént. Már nem ott laktunk, ahol a nagy udvar és a színpadom volt lefektetve. De akkor is én ott álltam rajta, egy lépés, két lépés. Majd énekeltem a mikrofonba. Sok kéz a levegőben. Mindegyikkel kezet fogtam. Örömet leltem magamnak, az önimádatomnak. Nekem mindig nagy rajongótáborom volt, és az együttesem tagjait is szerettem. Imádtam, ha őket is szerették. Bolond vagyok. Már lassan csak én maradok, egyedül. Miért? Mert. Van egy titkom, amit, ha egyszer elmondok, az is meglehet meggyógyulok bezártságomból. De még mindég gyermek vagyok. Mit csináljak? Nem mehetek mindég oda. Nekem egy igazi kell. Színpad, csaj, meg minden, ami kell az igazi élethez. Talán meggyógyulok. De az is lehet nem is vagyok se beteg, se bolond. Csak még gyerek. Ez a fontos. S a színpad megmarad nekem még ha az álmomban is. A tömbházban bezárva a négy fal között gondolataimat papírra vetettem. Rajzoltam, amire vágytam. Becsuktam szemem és álmodtam. Ha rossz kedvem volt ez jó orvosság a magányra. Az álom papírra vetése a legjobb. Mind írásban, mind rajzolásban. Csak, ha nincs jó hangulatom, akkor megy legjobban. Holnap elmegyek egy dokihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése