Hazafelé indultam az iskolából. Azon az úton mentem haza, amerre mindig is szoktam. Ugyanazok az utcák, ugyanazok a kutyák...hoppá!!! Ez a levél nem volt ismerős. A gyalog járdán hevert. Felvettem. Szép levél boríték. Az illata is jó. Csak egy valakire tudtam gondolni, akinek ily finom illata van. A színe sem elhanyagolható. Halvány rózsaszín. Megőrültem egy percre. Egy név is szerepelt rajta. Nem az enyém, sajnos. Felbontsam? Ááááá, az nem lenne becsületes. Elképzelném, mint ahogy a képzelőerőm erős, hogy ezt a levelet nekem írta az a szép lány. Csak az tényleg nem volna sportszerű. Így tovább álltam. A levéllel a kezemben folytattam az utam hazafelé. Vagy hagytam volna ott, ahol találtam. Belebetegszem, ha nem olvashatom el, mert akinek írták, az nem én voltam. De gyorsan döntöttem. Visszavittem és letettem oda, ahol találtam. Felnéztem az égre. A Nap rám kacsintott. Én meg vissza. Olyan erősen sütött, hogy könny csordult a szememből. Borzasztó ez a szív. Fájt, mert nem kapta meg a neki kívánt bűbájos lényt, egy tündöklő gyémántot, azt a lányt a másik osztályból. Bár elfújná a szél azt a levelet, gondoltam. És nem olvasná el az, akinek szól. Ez nem volt álom. Ez gyötrelem volt. Szűnni nem akaró fájdalom. Szerelem? Nem tudom. Annak hittem. Önsajnálatból akár. De nekem csak egy szerelmem volt, a dal, amit dúdoltam. Talán annak a lánynak, talán csak így magamnak nyugtatásként. Egy csalódást nehéz elviselni. De ha fellépek a színpadra, feledésbe merül a kín, mert elénekelem szívem dalát, s a szívem éled és mindég újra élem. Ahogy a szívem dobban, úgy izzik a vérem jobban. Melódiák szárnyán az égig repülök. A Napot újra üdvözlöm és repülök,repülök,repülök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése